Tényleg nem hiányzott a 3D! Azt ugyanis biztosan leszögezhetjük, hogy az Álomháború az utóbbi idők egyik – ha nem a – leglátványosabb filmje. És hogy Zack Snyder mindezt bármiféle jamescameronos-ultrabrutál 3D-technika nélkül oldotta meg, az önmagában is szép teljesítmény.
A kép – és a vele járó szájtátás – tehát már megvan. Mindemellett azonban ott dübörög a zene. Kihívóan viselkedik, nem kifejezetten filmzene jellegű, de kit érdekel, ha a történet szerves része, és döntő fontosságú szerepe van. Hagy szóljon!
Ha valaki a fent vázolt formába önti legújabb filmjét, akkor máris jöhetnek a lenge ruhájú dögös lányok, akik kardot, pisztolyt, gépágyút, harci helikoptert és még ki tudja, mi mindent ragadva veszik fel a küzdelmet túlméretezett szamurájok, sárkányok, vagy épp „neonácik” ellen. És hogy mindezt egy bentlakásos pszichiátriának álcázott bordélyházból teszik, az sem különösebben zavaró.
Ami azonban az eddigi 10/10-es értéket borítja, az a történet sutasága és elnagyoltsága. Zack Snyder eddigi pályafutása során megmutatta, hogy a lélegzetelállító látvány számára talán a legfontosabb tényező egy film készítésekor. Eddigi filmjeiben azonban mindig volt ennél egy kicsit több:
A Holtak hajnalá-ban csak a zombizseni George A. Romero fogásait kellett ellesni, és máris működőképessé vált a remake; a 300 és a Watchmen talán képregény-alapanyaguknak köszönhették a spirituszt, míg a ritkábban emlegetett Az őrzők legendája a legékesebb bizonyíték arra, hogy igenis megfér egymással klasszikus meseszövésű kerek történet és (animációs) látványorgia.
Az Álomháború ezekkel szemben olyannyira redukálja saját történetét, hogy egy idő után könnyen az egész film érdektelenné válhat a moziban ülő popcornfaló számára, akiben feltörhet az a bizonyos „értem én, csak leszarom”-érzés. „Látom én, csak leszarom” – mondhatnánk stílusosan.
De nem mondjuk, és az említett negatívum ellenére fel sem merül bennünk, hogy idő előtt elhagyjuk a mozit. Nem jó sztori, de odaszögez a székhez. Nem valami nagy színészek, mégis szájtátva bámuljuk őket. Aztán a stáblista alatt üvöltő újabb slágergyanús zene alatt kivonszoljuk szétharcolt testünk a moziból, és kijelentjük, hogy: „Tényleg nem hiányzott a 3D!”
