Maci Laci és Bubu visszatértek, hogy egy újabb generációnak mutathassák be szellemesen könnyed kalandjaikat a piknikkosarakkal és Smith vadőrrel. A ’60-as évek tévéképernyő-hősei a 21. században 3D-s mozivászonra költöznek, így csetlés-botlásaik sokkal látványosabbak, ám egyáltalán nem újszerűek. Ez persze csak azoknak tűnhet fel, akikben elevenen él az emlék gyerekkoruk rajzfilmsztárjáról, ám valószínűleg ők sem hánytorgatják majd ezt fel a filmkészítőknek, miután meghallják mellettük ülő gyermekük őszinte kacaját.
Két főhősünkön nem fogott az idő vasfoga, külsőre és belsőre egyaránt most is ugyanolyanok, amilyenek néhány évtizeddel ezelőtt voltak. Maci agya még mindig a nyugodtan piknikezni próbáló emberek kifosztásán jár, Bubué pedig a nagy medve erről történő lebeszélésén. Smith vadőr (Tom Cavanagh) talán teszetoszább és tehetetlenebb, mint volt, ám még mindig sűrűn üvöltözi látatlanban Maci nevét, ha valamilyen csínytevést jelentenek neki a látogatók. Az meg már csak hab a tortán, hogy munkatársa, Jones vadőr (T. J. Miller) is inkább gyártja, mintsem megoldja az adódó problémákat.
A Jellystone Park efféle szokásos hétköznapjait kavarja fel az éppen szenátorválasztásra készülő, ugyanakkor önmaga karikatúrájának is beillő polgármester, aki elhatározza, hogy eladja a természetvédelmi környezetet egy fakitermelő cégnek, és ezzel rengeteg pénzhez segíti a városka lakóit, és persze – az elégedett polgárok szavazataira apellálva – saját magát is. A park lakói, és az éppen természetfilmet forgatni érkezett, Smith vadőr szívét azonnal meglágyító Rachel (Anna Faris) összefognak, hogy megmentsék szeretett környezetüket, és bár úgy tűnik, erőfeszítéseik hiábavalóak, végül mindenki megkapja, ami neki jár.
Az animációs és élőszereplős filmek egyvelegének sajátos bája, hogy a „közös” jelenetekben – vagyis amikor egyszerre van a képen animált figura és színész – utóbbiak rendszeresen rossz helyre néznek, mesterkélten reagálnak a rajzolt hősök mozgásaira, stb. A Maci Laci esetében ez olykor különösen feltűnő, és ezen még az egyébként ügyesen alkalmazott 3D-s látványvilág sem tud segíteni. Ám ezt az alkotók is észrevehették, ezért a legtöbb jelenet snittelése úgy lett megoldva, hogy vagy csak a két medve, vagy csak a színészek láthatók a képen.
A filmnyelv ilyen mértékű lebutítása ellenére Maciék kalandja élvezhető, sőt, kifejezetten szórakoztató marad. Ebben nagy szerep jut a remekül választott szinkronhangoknak (Faragó „Topi” Andrásnak és Elek Ferencnek előjött igazi medve-énjük) csakúgy, mint a filmben ügyesen szétszórt humorbonbonoknak. Az persze más kérdés, hogy a szinkronnal megfosztották a nézőket Dan Aykroyd és Justin Timberlake medvehang-párosától, mint ahogy az is, hogy bár az alkotók igyekeztek minden korosztály számára vicces filmet készíteni, jól érződik a kész művön, hogy elsősorban mégiscsak a 12 év alattiakat célozták meg.
Történet: 4/5 (Amilyennek egy ilyen filmben lennie kell…)
Formai kivitelezés: 4/5 (A 3D-t jól használják, Maciék is kidolgozottak, de mintha másra nem tudtak volna figyelni…)
Színészi játék: 3/5 (Maciék lejátsszák a színről a színészeket.)
Rendezés: 4/5 (Nem kiemelkedő, de megállja a helyét.)
Összesen: 4/5 (Gyereket kézen fogni, és irány a mozi!)
