A Sikoly-széria minden darabjára igaz, hogy mindössze egyetlen baj van velük: Az első negyed óra eltelte után is folytatódnak! Valahogy ugyanis mindig a felütés marad a legemlékezetesebb, így joggal tehetjük fel utólag a kérdést, hogy miért néztük végig az álarcos gyilkos újabb ámokfutását.
Wes Craven nagy mestere az úgynevezett meta-horroroknak, ezért különösen kár, hogy filmjei horrorként annyira gagyik, hogy többet lehet rajtuk nevetni, mint sikoltozni. Nincs ez másképp a Sikoly 4. esetében sem, melynek legijesztőbb képe kétségtelenül Courteney Cox ébredés utáni arca.
Aki a tavalyi év egyik sikerfilmjeként elkönyvelt Eredet álom az álomban szintugrásait is csak nehézkesen tudta követni, az teljesen bele fog zavarodni a Sikoly 4. kezdő képsorába. Itt ugyanis egy „film a filmben, ami egy filmben van” koktéllal találkozhatunk, amit telezsúfoltak annyi horrorfilmes utalással, amennyit nem szégyelltek.
Mint ahogy az egész filmet is! Tulajdonképpen a ghostface killer öldöklései csak laza vázat adnak egy sablonokból és reflexiókból összegyúrt utalásgyűjteménynek, melyen csak az tud igazán szórakozni, aki felismeri a nyíltabb-rejtettebb ráütéseket. Egyébként a film sztorija annyira nem nagy szám, hogy a végére talán már az is teljesen érdektelenné válik, hogy ezúttal a megismert társaság mely tagját rejti a nagyszájú álarc. És hogy a végére még egy öblös társadalomkritika is belefért, az talán az eddigi mosolyt is lehervasztja az arcunkról.
Történet: 2/5 (Csak azért nem egy, mert azt egy másik filmre tartogatjuk…)
Formai kivitelezés: 3/5 (A jó vágás húzta fel ennyire ezt a ketchupvérfürdőt…)
Színészi játék: 3/5 (Oké, hogy tinihorror, de azért ennyire bután csak nem kellene játszani…)
Rendezés: 3/5 (Wes Craven széles látókörű rendező, de az ijesztgetés kevésbé megy neki…)
Összesen: 3/5 (Vajból van a szívünk…)
