Duncan Jones már előző filmjével is bizonyította, hogy tudja, mitől döglik az űrlégy. És csakúgy, mint a Hold „felszíne”, a Forráskód tudományos-fantasztikus kivitelezése is csak álcája egy sokatmondó, a vártnál mélyebb dráma vászonra vitelének.
De nincs ezzel semmi baj, sőt, igazán követésre méltó törekvés, hogy a látványmozi-köntös ellenére a rendező ragaszkodik a történet tartalmi elmélyítéséhez. Ezúttal Colter Stevens százados kalandjait követhetjük nyomon, akit egy kísérleti fázisban lévő szerkezet segítségével küldözgetnek egy párhuzamos valóság múltjába, ahol való világbeli bűneseteket göngyölíthet fel.
A dolog szépsége abban áll, hogy Stevens a tükör túloldalán egy Sean Fentress nevű történelemtanár bőrébe bújva lép színre, ráadásul mindössze nyolc perce van, mielőtt a titokzatos gépezet visszarántaná a valóságba. A rendező látványos, ütemes, és minden sallangtól mentes módon meséli el történetét, melynek végére anélkül hatalmasodik el a sors kezeként aposztrofált szerelmi szál, hogy az túlzottan csöpögős vagy zavaró lenne.
A jól helytálló színészekkel dolgozó biztos kezű rendező ügyes látványelemekkel tarkított filmje a fentiek ellenére mégis elsősorban arról szól, hogy meddig, illetve mitől ember egy ember, és hogy várhat-e ránk bármiféle boldogság a halál után. A legnagyobb érdeme viszont éppen az, hogy mindezt nem szájbarágósan és didaktikusan, hanem csak mintegy mellékesen, morzsákként elszórva adagolja a nézőnek, aki a moziteremből kifelé menet először talán csak annyit érez, hogy valamivel többet látott egy szokványos sci-fi-nél.
Történet: 5/5 (Ben Ripley remek író, reméljük, még sok hasonló színvonalú forgatókönyvvel örvendeztet meg minket!)
Formai kivitelezés: 4/5 (Nincs vele semmi gond, de talán egy picit látványosabb lehetett volna…)
Színészi játék: 4/5 (Korrekt, különösen Jake Gyllenhaal, de semmi emlékezetes…)
Rendezés: 5/5 (Duncan Jones, köszönjük!)
Összesen: 5/5 (Irány a mozi!)
