Lisbeth Salander (Noomi Rapace) élete közel sem leányálom. Sőt, ha valakit megerőszakolnak, lelőnek és eltemetnek, annak is örülhet, hogy egyáltalán életben marad. A Millennium-trilógia befejező része ott veszi fel a fonalat, ahol az a második rész elvágta: A félholt lány kórházba kerül, és sikerült megmenteni életét. Pechére, hiszen ezzel csak újabb tortúrának és életveszélynek teszik ki, melyek egy részét bizony még fekvőbetegként kell átvészelnie.
Az összeesküvés-elméletek szerelmesei minden bizonnyal nyálcsorgatva fogják nézni A kártyavár összedől-t, melyben szinte az összes létező „gonosz erő” felsorakozik a punk lány ellen, kezdve egykori kezelőorvosától egészen a titkosszolgálat szakadáraiig. Szerencsére Lisbeth oldalán is áll egy maroknyi segítő (a titkosszolgálat becsületes maradéka és a Millennium munkatársai, természetesen), akik minden szorgalmukat és tudásukat latba vetik, hogy megvédjék a lányt.
A támadás ezúttal – elsősorban – jogi jellegű: Lisbethnek bíróság előtt kell felelnie, amiért megpróbálta megölni apját. Innentől csak be kell bizonyítani, hogy a lány még mindig elmeháborodott, és mehet is vissza jó néhány évre a gumiszobába – gondolják az ellenlábasok. De amint a feszült tárgyalótermi drámába torkolló történet bizonyítja, nem eszik olyan forrón azt a bizonyos kását.
A feszült hangulat azonban már jóval a bíróság előtt, mondhatni szinte már a film legelején megjelenik mind a történet szereplői, mind a nézők számára, mikor is együtt izgulunk a kórházba tartó, csuromvér lányért. Ezzel azonban a rendező akkora fába vágja a fejszéjét, amiből sajnos jó darabig nem sikerül kihúznia azt.
Ember legyen a talpán ugyanis, aki két és fél órán keresztül ha nem is fokozni, de fenntartani tudja a kezdeti feszültséget. Nos, ez Daniel Alfredsonnak sem sikerült. Noha meglehet, nem is állt szándékában, emiatt azonban joggal érezheti úgy a néző, hogy a film – a lendületes felütés után – egy ideig erejét veszti, és kicsit vontatottá válik.
Persze, talán szükséges is a lenyugvás és a sok szálon futó történetre koncentrálás, hogy világosan megértsük a szereplők motivációit, valamint, hogy a film második felére ismét visszaszivárogjon az elején elhagyott parázs légkör. A fokozódó feszültséget a suspense-en kívül az arcokhoz egyre közeledő kamera, a ritmusos, mégis nyugodt vágás, és – legfőképp – a nagyon eltalált hangeffektek adják.
Hogy lehet-e a vég happy end egy olyan lány számára, aki ennyi mindenen ment keresztül, azt mindenki döntse el maga! Egy biztos: Salander élettörténetét – a rendszerint meglehetősen nyíltan ábrázolt brutalitások ellenére is – öröm volt nézni. Aztán hogy mi lesz ebből a remek trilógiából David Fincher oltalmazó kezei alatt, azt rettegve várjuk.
Történet: 5/5 (Vérzik a szívünk, hogy Stieg Larsson nem ír már több ilyen remek sztorit… L)
Formai kivitelezés: 4/5 (Csak a minimumot hozza, de azt profin!)
Színészi játék: 4/5 (Kicsit túlzásba viszik a fapofát…)
Rendezés: 4/5 (Talán ha nem lenne az elején annyi izgalom…)
Összesen: 4/5 (Tetszett!)
